Régóta és szenvedélyesen gyűjtöm az aszúkat. Az utóbbi időben egy Facebook csoportnak hála egyre többet vettem belőlük. Már megtelt az amúgy szűkös tárolókapacitásom is. Azonban ritkán bontottam fel belőlük, így nem is volt pontos képem arról, hogy mibe fektetek annyi pénzt.
S bár "Minden tisztességes zászlóaljban van ellátmány...nem zabáljuk fel (isszuk meg) a készleteimet"
Ideje volt egy kóstolót tartani. Öten gyűltünk össze. Most kifejezetten olyan palackokat válogattam, amiről sejtettem, hogy megfelelően tárolták. Egyik címke sem volt kifakulva (már, amelyiken volt), többön látszott, hogy pincében tárolták. A folyadékszint, üledék és szín is rendben levőnek tűnt.
Íme a kóstoló sor:
2000-es száraz szamorodni:
Színe tiszta, üledékmentes, világos borostyán.
Illata megosztó, van, aki szerint isteni illattal indult, de ez idővel tompult. Más szerint savanykás. Szerintem markáns, szúrós furmintillat.
Íze egyértelműen savhangsúlyos, teste nem elég nagy ehhez a savanyúsághoz. Nincs komoly és változatos ízmélysége, de a bor még egyértelműen élő. Nem jellemzőek az öreg ízek. Zsíros étel mellé még fogyasztható.
1993-as édes szamorodni:
Gyönyörű bronzszínű, sötét borostyán, apró sötétbarna szemcsék úszkálnak benne.
Illata zárkózott, nem kifejezetten tokajis, van, aki szerint inkább madeirára emlékeztető.
Édessége inkább a félszáraz és a félédes határán mozog. Diós ízű. Savhangsúlyos, különösen a nyelv hegyén. Jó állapotban lévő bor, érződik ugyan rajta az idő, de a szerkezete egyben van, nincs jele komoly hanyatlásnak. Idős borok között kifejezetten az élvezhetők között van.
1990-es 3 puttonyos aszú:
Színe mint az előzőé,
Illata elsőre nem túl intenzív és nem is túl hízelgő, kvászos, némi konyakosságot, illetve mazsolát véltek felfedezni a társaim. Botritiszt senki, tokaji jelleget csak egyikünk érzett benne.
Vékonyabb testű, mint az édes szamorodni, édességéből sokat veszített. Ez is inkább félszáraz és a félédes határán mozog. Sava erőteljes. Egyikünk érzett némi kátrányosságot is.
1983-as 4 puttonyos aszú:
Színe sötét, csokoládés-barnás, már-már átlátszatlan.
Illata meglepő módon gyümölcsös, tokajis, bár nem túl intenzív.
A cukra ennek is érezhetően alacsonyabb, mint egy 4 puttonyostól várnánk, Inkább édes szamorodninak felel meg. Bár a savak itt is hangsúlyosan jelen vannak, ez a bor harmonikus. Az eddigi legjobb a sorban. Van, aki a korty végén ugyan egy kis csípősséget vél felfedezni. Korához képest egész jó állapotban van.
1975-ös 5 puttonyos aszú:
Színe barnás, de világosabb az előzőnél. Kissé homályos, de látható lebegő szemcsék nincsenek.
Van, aki számára friss az illata, de a többség szerint inkább zárkózott.
Hatalmas teste van, olajosan hömpölyög a pohárban és bár ez sem éri el az öt puttonyostól elvárt édességet, azért kellemesen édes ízérzetet ad. Mogyorós, diós, csokoládés ízek és nagyon izgalmas savak jellemzik. Hosszasan lehet "beszélgetni" vele. Kifejezetten izgalmas bor.
Összegzésként megállapítottuk, hogy mindegyik bornak markáns volt a sava és alacsonyabbnak tűnt a édességérzete, mint sejtettük. Sokat beszélgettünk arról, hogy az édes ízérzet észrevehető csökkenését mi okozhatja. Megoldásra nem jutottunk. Szerintem a szerves savak táján kéne kutakodni. Egy valamiben szintén hasonlóak voltak: nem jellemző a döglődő tokajikban meglévő kátrányos ízvilág. Szóval, még ha a csúcsukon esetleg túl is jutottak, még mindegyik élő bor volt.
Természetesen mint mindig, most is felmerül az ár-érték arány kérdése. Érdemes-e ilyen régi borokat venni és fogyasztani? És ha igen, akkor milyen áron? Én azt gondolom, hogy az árba bizony bele kell kalkulálni a kockázatot is, ami a vásárlással jár. Vajon van-e muzeális tokaji, ami tényegesen mást, többet ad? Adhat-e aha élményt egy ilyen bor, avagy elvárható-e tőle?
Gyanítom, hogy a nektárok, aszúeszenciák, 6 puttonyosok között bizony vannak csodák.
A most kóstolt boroknál az élvezeti értékhez viszont hozzá kell képzeni a korukat. Egészen másként néz rájuk az ember, ha történelmet iszik. A Kóstoló mindannyiunknak nagy élmény és jó tanulság volt!
